Régebben nem értettem azokat az embereket, akik húzzák halasztják a teendőiket vagy találkozásaikat, míg végül már az eltelt idő hossza miatt nehéz lépéseket tenni. Most mélyen együtt érzek velük, hisz ilyen spirálba kerültem én is. Ahogy telnek a bejegyzés nélkül töltött hónapok, egyre nehezebb visszatalálnom a blogomhoz, a témáimhoz, miközben rengeteg mondanivalóm van. Hogyan kezdjek újra bele ennyi szünet után? Jó néhány héten át ezen is rágódtam, mikor egy általam nagyra becsült hölgy írását olvasva kaptam választ. Saját blogjában osztotta meg a tanácsát: " Vágj bele akkor is, ha nem érzed magad felkészültnek rá!" Jé, hogy ez nem jutott eszembe, hisz nekem csak folytatnom kell! Később aztán a saját élethelyzetemre szabtam útmutatását: Folytasd akkor is, ha nem érzed magad felkészültnek rá!

Drága Nőtársaim, Kedves Olvasóim!

Amikor nekiültem blogom folytatásának, vártam azt az ismerős pillanatot, amikor áradni kezdenek a szavak és mondatokká érnek bennem. Vártam, de nem történt semmi, napokig még egy betűt sem sikerült leütni. Természetesen elvártam, hogy ott folytassam, ahol korábban abbahagytam. Mikor ez nem teljesült, rémülten állapítottam meg, hogy nem találom a régi hangom. Hogyan folytassam akkor? Beszéltem Emi barátnőmnek a kétségeimről, a "bejegyzést írok, ha törik, ha szakad" érzésemről, mire megkérdezte, hogy miért ragaszkodok a régi hangvételhez. Hirtelen világosság gyúlt bennem: tényleg, miért is? Hiszen változom! Az utóbbi öt és fél évemben életem minden területe folyamatosan új helyzeteket hoz, tehát most úton lehetek afelé, hogy a bejegyzéseimet is újfajta hanggal töltsem meg! Mindjárt könnyebben éreztem magam. Az átkeretezés megtörtént, elhárult még egy akadály, ami látszólag visszatartott, ám pontosan tudtam, hogy valójában más lapul a szünet hátterében.

A  blogom nyitásakor felvállalt őszinteség kötelez, hogy beszéljek nektek arról, hogy miért is tűntem el ilyen hosszú időre.Tudjátok jól, hogy mellrák betegségből gyógyultam meg öt és fél éve, melynek részleteit és életemre gyakorolt hatását kendőzetlenül próbálom átadni nektek. Először is megnyugtatólag mondom el, hogy azóta is teljesen egészséges vagyok. A mai napig fáradhatatlanul teszek meg mindent, hogy meg is tartsam, amit elértem. A Gyógyulásom Útján lépdelve új emberré váltam, aki pontosan tudja, hogy mi a célja, mit szeretne elérni és azért nap mint nap tesz is.

Ahogy változtam, fejlődtem, az a  párkapcsolatomban is éreztette a hatását, ami számos konfliktushoz vezetett. Ez önmagában még nem baj, hiszen mentálhigiénés tanulmányaimból is tudtam, hogy a konfliktusok, illetve a krízis  lehetőség a változásra. Ha a problémát közösen dolgozzák meg a házastársak, más szintre emelődhet a párkapcsolat. Elengedhetetlen azonban, hogy a felek együttesen keressék a mindkét fél számára megnyugtató megoldást. Nehezen írom most le, de sajnos nekünk nem sikerült. Más irányba néztünk, mások voltak a céljaink, és azokat nem tudtuk összhangba hozni. Ez egy hosszabb folyamat volt, amelyben végül 2019. májusában döntöttem úgy, hogy a férjemtől külön folytatom az életemet. Válásunkra egy évvel később került sor, mely közös megegyezéssel történt. 25 évet éltünk együtt, melyből sok érték mellett ajándékként két csodálatos Fiút kaptunk és nevelhettünk fel törődéssel, szeretettel. A másik ajándék a Zene volt, amely mindannyiunk jóvoltából átszőtte a napjainkat, az életünket.

 Tavaly május óta a magánéleti problémámmal eltelt időben visszahúzódtam, begubóztam. Gyászfolyamat vette bennem kezdetét, aminek a lépéseit, az időtartamát nem lehet siettetni. Éreztem, hogy miközben a Gyógyulásom Útját természetes őszinteséggel osztom meg veletek, életemnek erről a területéről nem tudok beszélni. Így hát hagytam, hogy az idő mutassa meg, mikor állok készen erre. Közben persze végeztem a dolgom, hisz pont vizsgaidőszak volt a munkahelyemen, a zeneiskolában. A KRE Mentálhigiénés segítő képzés két évének lezárása is erre az időszakra esett. Elkezdtem írni a szakdolgozatomat, ami célt és kihívást jelentett. 2020. január végén került sor a diplomavédésemre, amit sikerrel teljesítettem, így büszkén mondhatom, hogy mentálhigiénés segítő szakember lett belőlem! Most utólag visszanézve, csodának tartom, hogy megcsináltam, mert akkor éreztem magam a leggyengébbnek, sérülékenynek és szomorúnak.

Természetesen a fiaink is nehéz, kihívásokkal teli időszakot éltek. 24 és 22 évesek most. Ahogy a Transzformáció -variációk c. korábbi bejegyzésemben a 2015. évünk családi helyzetéről beszámolok, az azóta eltelt 5 évben jóformán minden megváltozott körülöttünk. Krisztián, a nagyobbik fiúnk már jó ideje úgy döntött, hogy önállósodik, külön bérel egy lakást. Így nekünk szülőknek, az elengedéssel is barátkoznunk kellett. Nem ment egyik percről a másikra, de annyit mondhatok, hogy érdemes gyakorolni. A kisebbik fiúnk, Kálcsi egyetemistaként még a szülői házban él. 2015-ben még velünk lakott a keresztfiunk is, aki egy váratlan, megrázó tragédia kapcsán veszítette el az édesanyját három évvel korábban. Hat éven át biztosítottuk számára mi a családot és az otthont. 21 évesen aztán megnősült, gyermekük született és elkezdték önálló életüket. Elmondható tehát, hogy változások garmadával nézett szembe családunk összes tagja.

 Miközben az új, szokatlan helyzettel birkóztunk, az élet más területein lehetőségek jöttek elém tanulás formájában. A mentálhigiénés diplomára készüléssel majdnem egy időben indult az Aviva torna oktatóképzése is, melyre nagy örömömre bekerülhettem. Előtte évekig tornáztam rendületlenül, hálát adva, hogy a hormonrendszeremet, a pajzsmirigy túlműködésemet egyensúlyba hozta. Az Aviva Szövetség támogatásával jelentkezhettem a képzésre, melynek záróvizsgája nemrég, szeptember 20-án volt. Boldogan jelentem, hogy Aviva Módszer oktató lettem! A mentálhigiénés segítő szakember végzettségemmel, az Aviva oktatói képesítésemmel -- természetesen szeretett zenetanári hivatásomat továbbra  is gyakorolva -- új utak nyíltak előttem. Ez hihetetlen felszabadultságot okoz, hisz rádöbbentett, hogy kellő elszántsággal, kitartással sok minden megvalósítható!  

Majdnem egy év kellett, hogy újra megszólaljak itt, a blogom oldalán. Igen, a nehéz pillanatok, a befelé fordulás is része a folyamatnak, ami bennem végbemegy. Nálunk tanároknál, az ősz az új évkezdés, így most új lendülettel szeretném megosztani a gondolataimat. Egy kis megújulást is belecsempészek a további bejegyzéseimbe, remélem jól fogadjátok majd! Ebben a pillanatban örömöt és hálát érzek, hogy megszületett ez az írás, és így egyértelművé vált előttem: felkészült vagyok a folytatásra!

folyt.köv.

.

 A blogírás elején elhatároztam, hogy őszintén írok a mellrák betegségemről,  a gyógyulásomról és megosztom veletek az ehhez vezető lépcsőfokokat. Nem rakétaként felfelé ívelő, megingathatatlan diadalról akarok beszámolni nektek, hanem arról a lejtős-dombos menetről amivel a Gyógyulásom Útját kitapostam. Félelem és kétségek is útitársaimmá lettek, még ha csak kis időre is, átadva aztán helyüket a bátorságnak, hitnek, bizonyosságnak.Tudtam, hogy ez az  út egyszemélyes, hisz döntéseim  alakítják, de választott segítőim a meredekebb részeken átsegíthetnek és kísérhetnek darabig, míg megerősödve egyedül folytatom. Segítőmnek tekintek bárkit, aki valamilyen módon hozzájárult a gyógyulásomhoz. Egy jó időben elhangzott bátorító szó is lehet nagy segéderő. Ugyanakkor azt is el kell fogadni, ha valaki nem tud velem érezni, sőt akadályoz. Bántott kezdetben, de idővel rájöttem, hogy  igazából ez nem az én problémám. Egy velem megesett történetet hoztam most nektek.

Sose voltam nagy orvoshoz rohangáló, gyógyszereket kapkodó fajta. Őszintén szólva háziorvost csak hébe -hóba láttam, ha vészesen ürülni kezdett az otthoni házipatika egy-két receptköteles terméke. A mellrák diagnózisa volt életemben az első komoly betegség, mely jól fejbe kólintott. Az első legfontosabb teendőm lett, hogy találjak egy jó sebészt, aki megműt. Az egymást követő három operáció után döbbentem rá, hogy nem intéztem el a betegszabadságot. A munkahelyem vezetősége a megértéséről biztosított, és kérték, hogy intézkedjek utólag a háziorvosomnál. Így 2015 április végén, a harmadik műtétem után  a kórházi papírjaimmal - megkésve, - de felkerestem az Egészségbiztosítási Pénztárt, majd háziorvosomat, hogy bejelentsem a betegséget és a betegszabadságot intézzem. A hivatali ügyintézés gyors volt, közölték, hogy nincs több teendőm, ők majd felveszik a kapcsolatot a háziorvosommal. A doktornő -- aki három éve volt a háziorvosom, és mondhatom, addig semmi dolga nem akadt velem -- meglehetősen ingerülten fogadott.

--Előbb kellett volna jönnie- mondta szigorúan. Kértem az elnézését, amiért nem jelentkeztem időben, majd elmondtam, hogy intézkedtem a hivatalos szervnél is, akik fel fogják venni a doktornővel a kapcsolatot. Ezt valahogy nem hitte el, bárhogyan bizonygattam az ügyintézés menetét. Ezután elmeséltem a három műtétem történetét. Örömmel adtam tudtára, hogy teljes helyreállító beavatkozáson estem át, így maradhatott mellem. A doktornő nem osztozott az örömömben, meg sem kérdezte, hogy vagyok most. Ezt furcsálltam, nem is értettem. Hála Istennek,teljes Erőmben ültem ott, pedig az utolsó műtétemtől két hét telt csak el. Ő azonban továbbra is feszült volt az időcsúszás miatt, ráadásul nem értettünk egyet a betegszabadság hosszában sem.  A doktornő mindenképp egy évre akart kiírni, melyet én túlzásnak éreztem. A műtéteim után mielőbb vissza akartam térni a zeneiskolába tanítani, s ezt a sebészorvosom is támogatta.

- Nálunk az a  szokás, hogy rákbetegségnél legalább egy évre kell kiírni a beteget, hisz kezelések lesznek!- mondta.

-Én mégis szeretnék már májustól dolgozni és nem biztos, hogy lesznek kezelések!- válaszoltam kissé kitérően, mert ösztönösen éreztem, hogy nem szerencsés beavatnom őt a kemó vagy nem kemó kérdéskörbe.

- Ilyet még nem láttam!- hitetlenkedett. Aznap ennyiben maradtunk.  Pár nap múlva azonban felhívtam telefonon, és érdeklődtem, hogy keresték -e az OEP-től az ügyemben. Közölte, hogy igen, hívták, de a hangja számomra érthetetlen módon, bosszús volt.  

Gyorsan kitörlődött a gondolataimból ez a kis incidens, mert ennél fontosabb dolgom volt, hogy elérjem a teljes gyógyulást. Úgy történt minden, ahogy elhatároztam, 2015. május elejétől újra dolgoztam. Nagy pozitív energiát  jelentettek a növendékeim és a tanítás.  A munka mellett is a gyógyulást raktam a fókuszba, de nagyon másképpen, mint ahogy az orvosilag megszokott volt. Megtenni mindent magamért - ez volt a jelszó, de csak azt, amit a testem, lelkem és a szellemem teljesen elfogad. Úgy gondoltam, hogy ez a gyógyulás feltétele. A műtéteken kívül  egy újfajta gyógyszert fogadtam el injekció formájában, három hetenként. Augusztus hónapban elindítottam az ÉN tevékenységeim sorát, mindjárt egy autóvezetés-tanulással. 

Bő fél év elteltével odáig jutottam, hogy már a jogosítvány megszerzéséhez nélkülözhetetlen orvosi vizsgálaton kellett részt vennem, így újra bejelentkeztem a háziorvosomhoz.Teljesen elfelejtettem már a korábbi kisebb nézeteltérésünket a betegszabadsággal. A doktornő telefonon közölte, hogy látásvizsgálat lesz először, amit a rendelőintézet szemészeti osztályán vehetek igénybe. Mikor ott személyesen megjelentem, az asszisztensnő értetlenül állt a dolog előtt, hisz náluk ez fizetős vizsgálat, míg a háziorvosnál ingyenes. Azonnal lementem a két emelettel lejjebb rendelő doktornőhöz. Kérdésemre, hogy miért küldött 6000 forintos vizsgálatra, azt felelte, hogy a szobájában festettek és még nem került vissza a falra a tábla, amivel a tesztet elvégezte volna. Felnéztem a falra, a tábla már ott lógott, így zaklatottan ugyan, de kértem, hogy itt vizsgáljon meg. A doktornő kelletlenül, de megtette. Amikor a legutolsó kis légypiszkot is leolvastam, mondta, hogy ez rendben van, jó a szemem, na de vissza kell majd jönnöm, mert kiír egy vérvizsgálatot is. Fogalmam sem volt, hogy bosszúhadjáratba kezd.

Én, a naiv első jogsira váró, utána sem néztem, hogy vérvizsgálat nem szükséges, csak vérnyomás mérés, meg a szívműködés ellenőrzése, esetleg a színtévesztést kizáró teszt. Így pár nap múlva vért vettek és vittem vissza a leletet a doktornőnek.

- Hú, itt nagyon aggasztó eredményeket látok!- mondta a háziorvosom, és piros tintával alá is húzott közülük néhányat.

- A máj és a pajzsmirigy értékeinél nagy a baj! - közölte. Éreztem, hogy kezdek ideges lenni, mert bőven elég volt az onkológián remegni a különböző vizsgálatok eredményei miatt.

-De doktornő! - feleltem azonnal - biztosan elfelejtette, hogy már lassan 9 hónapja kapom az onkológián a herceptin injekciót!  A májértékeim attól emelkedtek meg! A pajzsmirigyemet pedig hormontornával teszem rendbe, de csak az injekciós kezelés után - válaszoltam már idegesebben, mert megéreztem benne a rosszindulatot.

Ebben a pillanatban lépett be a szobába egy másik doktornő, aki pár mondatváltásunkat hallva, rápillantva a leletre, megjegyezte:

- Ettől nyugodtan megadhatod a jogsi orvosiját, - nézett a kollégájára, felkapta a papírt, amiért jött, majd kiment.

A doktornő azonban hajthatatlan maradt.

 - Még vérnyomást mérek, de én erre nem adhatom meg a vezetéshez szükséges orvosi igazolást!- mondta nagyon szigorúan.

Ránéztem az asszisztensnőjére, akinek elkerekedett a szeme, de nem szólt. Éreztem, hogy kétségbeesem, hirtelen egy kisdiáknak éreztem magam. Kezdett megtelni a szemem könnyel.

- Legyen szíves, adja meg nekem az orvosi igazolást! - kérleltem. - Nagyon fontos ez most számomra, hisz a vezetés tanulás is a gyógyulásomhoz tartozik! - magyaráztam, könyörögtem, de mindhiába, rideg és elutasító maradt.

Éreztem, hogy szívem zakatol, a fejem vörös, próbálom visszatartani a sírást, de nem megy.

- Na, akkor még mérjünk egy vérnyomást! - kezdte karom köré tekerni a szalagot.

- Ne most mérjen! - szóltam rá,- hisz úgy felidegesített, érzem, hogy az egekbe szökött!

De miközben ezt mondtam, ő már pumpált.

-190! És még maga akar vezetni! Mit képzel! -mondta felháborodottan.

 Ekkor telt be nálam a pohár. Felugrottam, felkaptam a papírokat, és könnyek között kiabáltam:

- Magához  többet a lábam be nem teszem, de abban biztos vagyok, hogy jogosítványom az lesz! - s azzal kirohantam a szobából.

- Kihez forduljak most? -járt az agyam, miközben háziorvosok neveit olvastam a rendelő ajtóin. Az egyik név ismerősen csengett, így bekopogtam. Egy idős doktor úr és asszisztense elképedve hallgatták a történetemet. Azonnal átkértem magam hozzá és ő rögtön átvett. Nyugtatott, vízzel itatott, közben töltötte az orvosi engedélyt. Mikor fél óra múlva újra mérte a vérnyomásom, már alacsonyabbat mutatott, hisz ezzel sosem volt problémám. Hála a már új háziorvosomnak, úgy léptem ki a rendelőből, hogy megnyugodtam, megvígasztalódtam. A történet folytatásaként  azon a nyáron, 2016 - ban, a jogosítványt rendben megkaptam. Azóta boldogan vezetek nap mint nap, ami nagy örömmel és szabadságérzéssel tölt el.

 Drága Nőtársaim, Kedves olvasóim! A történet megosztásával nem a  sajnálkozásotokat, vagy indulatos megjegyzések ezen a fórumon való  pattogtatását szándékozom elérni, mert az senkit sem visz előre! Mégis, úgy érzem, hogy fontos erről beszélnem, és elmondani nektek, amit most gondolok. Először is megállapítom, hogy - bár feladata lenne - de ez az orvos nem képes a hivatását minden ember felé egyforma tisztelettel, jó szándékkal, empátiával végezni, s ha ezt megtapasztalom és felismerem - bármilyen kiszolgáltatott helyzetben vagyok betegként - kötelességem rögtön továbbállni, más orvost keresni! Csakis emberi méltóságunk megtartásával gyógyulhatunk meg! 

A másik, ami eszembe jut ennek kapcsán, az, hogy milyen szomorú, ha előregyártott sztereotípia él az orvosi fejben, mondjuk arról, hogy rákbetegnek milyennek kell lennie kívülről - belülről, ilyen - olyan stádiumban, és ha valaki ettől eltér, az "renitens", mert harmatgyengén, szürke arccal, kísérővel illene jönnie, fájdalomcsillapítós receptet kérve, nem pedig ereje teljében, mosolygósan, autóvezetésen ügyködve! A doktornő  bosszúsággal teli pillantásai elszomorítottak. Igen, az igaz, hogy későn tudta meg a betegségem, és későn kezdtem hozzá ügyeim intézéséhez, de a szigorúság, a bosszúság helyett jól esett volna az együttérző támogatása vagy az elismerése. Milyen kár, hogy nem úgy gondolkodott ez az orvos, hogy -" Gratulálok, hogy autóvezetést tanul és most vizsgázik! Sok sikert!.."

Sajnos nem úgy gondolkodott ez az orvos, mert  akkor együtt örült volna velem jó állapotom felett, s esetleg a páciensei között előforduló rákbetegnek elmesélhette volna a velem megélt pozitív tapasztalatait, s azzal a másik embernek is adhatott volna erőt a saját küzdelméhez, gyógyulásához, és ez többet ér mindennél!

Ha úgy gondolkozott volna ez az orvos, hogy -"...lám, itt egy hölgy, aki  a rákbetegségből való gyógyulás egy másik útját választja, amiről még ugyan nem tudhatjuk, hogy hosszú távon eredményes lesz- e, de azt már látjuk, hogy a harmadik műtétje után két héttel, itt ül csinosan, magabiztosan. Megdicsérem gyorsan ezért, és kíváncsi vagyok, hogy mi a terve, hogyan akar meggyógyulni! ..".-  Ez egy konstruktív hozzáállás lett volna részéről, de sajnos csak az én fejemben zajlott mindez le, az ő fejében és szívében más gondolatok kavarogtak.

Az onkológián is hasonlót tapasztaltam. Az onkoteamen azok a betegek számíthattak dühre, fenyegetésre az orvos részéről, akik úgy döntöttek, hogy a hagyományos kezelések helyett más módszerrel kívánnak meggyógyulni. Természetesen egyetértek azzal, hogy köteles tájékoztatni az orvos, az onkológus, hogy ő mit tart a rákbetegség adott stádiumában a legjobb megoldásnak, mi vihet szerinte a gyógyuláshoz, a betegnek pedig jogában áll azt elfogadni, és jogában áll másképp dönteni! 

Nyár vége volt, mikor az onkológiára vérvétel kontrollra mentem. Beálltam a hosszú sor végére és vártam a soromat. Pár perc múlva kijött a nővér, akit már jól ismertem, és vidáman köszöntöttem. Visszaköszönt, de furcsa tekintettel nézett rám.  Majd, mikor másfél óra múlva rám került a sor, még elém rendelt hat másik embert. Amikor végre bejutottam hozzá, az első kérdése az volt, hogy mitől van ilyen jó színem. Mondom, nyaraltam. Erre nem válaszolt, de az arca sok mindent elárult.

Igen, én a  magam módján küzdöttem a gyógyulásért. A mellrák, mint egy stoptábla állított meg, és kívül- belül tudatosságra való törekvésre ösztönzött. Pontosan tudtam, mi tesz jót nekem: ima, rengeteg napfény, mozgás, újfajta táplálkozás, egyéni terápia, prana nadis kezelések, önismereti csoportmunka, női csoport,  tanítás, tanulás, zene, és kitalálni, hogy mit szeretnék megvalósítani Én! Érdekes, hogy pozitív megerősítést az onkológián soha nem kaptam, annál többet a családomtól és a terapeutáimtól. De miért nem? A jó szó, a helyén való dicséret szárnyakat képes adni, főleg nehéz helyzetben, ezt én tanárként tudom, és alkalmazom is, de ezt az onkológián is kéne  tudni, és alkalmazni. Nem csak annak jár figyelem, aki az orvosi protokoll szerint gyógyul, hanem minden rákbetegnek.

S hogy ezt a történetet miért hoztam ide? Mert ez is a fejlődésemet szolgálta. Amikor kirohantam a háziorvos szobájából, borzasztóan ideges, indulatos, dühös, feszült, csalódott voltam. " Visszaadom ezt még neki!" kezdetű  és cifra befejezésű mondatok kavarogtak bennem, s a különféle megvalósításokon fantáziáltam. Igen, azt gondoltam, hogy elégtételt kell valahogyan vennem a rajtam ért sérelmen. Mikor később, már a jogosítványommal a zsebemben valamiért a rendelőbe mentem immár új orvosomhoz, készenlétbe tettem a vezetői engedélyem, hogy majd kajánul vigyorogva a régi háziorvos orra elé dugom. És ez volt a legszelídebb elképzelt történet...

Drága Nőtársaim, Kedves Olvasóim! Idővel rá kellett jönnöm, hogy pazarló és káros erőfeszítés bármilyen csekély mértékben is bosszút tervezgetni, ebbe energiát fektetni. A "majd én megmutatom neki!" típusú mondatokkal nehéz élni, kellemetlen pillanatokat okoz, és ilyenkor elfelejtem a sok csodálatos dolgot, ami velem történt és történik. De - és ez a lényeg- dönthetek másképpen is, mondhatom azt, hogy igen, most dühös, zaklatott, frusztrált vagyok, ám az indulataim helyes kezelésével túl tudok jutni rajta. Ha megvizsgálom a történteket, és rájövök, hogy  nem az én problémám, akkor elengedhetem. Ha az én problémám, akkor azért felelősséget vállalok magammal és mással szemben is, tisztázhatom, beszélhetek róla, bocsánatot kérhetek, tehát a feloldásáért sok mindent tehetek. A "kölcsönkenyér visszajár" hozzáállásban a "csak azért is visszaadom" terhét cipeljük, melyben a gyógyulás energiája gyengül, a figyelem a negatív élményre koncentrálódik. A fenti történetben azért egy dolgot másképp tennék ma: megpróbálnék udvariasan, de határozottan akkor és ott kiállni magamért, elmondani, hogy mit érzek most, és hogyan hat rám a doktornő viselkedése.    

S hogy végül a  bejegyzésemnek  adott címre  érdemben válaszolni tudjak, meg kell változtatnom azt. "Ki ne legyen a háziorvosunk!" helyett, "Ki legyen a háziorvosunk!"-ra változtatom, és a választ is tudom. Olyan orvos legyen, akit nekem küldött az Isten egy -két perccel azután, hogy a doktornő szobájából dühösen kirohantam.

folyt. köv.

  Megszínesíti a napodat; megérezheted a női erődet; kedélyes a hangulat; barátokat szerezhetsz; fejlődhetsz a saját ütemedben; új információkhoz juthatsz; meghallgatnak; játszhatsz, alkothatsz kedvedre; hozhatod a saját témádat; önismereti út nyílhat előtted; megtapasztalhatod a csoport erejét; gyógyulhatsz; gyakorolhatod mások meghallgatását. Ha úgy döntesz, ezt mind nyújthatja neked egy jó Női csoport, Olyan például, ahol én jártam!

  Drága Nőtársaim, Kedves Olvasóim!

Előző bejegyzésemhez kapcsolódóan beszélnem kell Nektek még egy új  Én tevékenységről, ami különösen közel állt a szívemhez. A mellműtéteim után, mikor már felépültem, a prananadis kezelések, a gyaloglások, az aviva torna és az egyéni önismereti terápiám mellé vágytam még csoportos munkára is. Pálferi honlapján bukkantam rá különböző tematikájú csoportokra. Egyik kiváltképpen felkeltette az érdeklődésemet, hisz a programjában két olyan téma is szerepelt, amit Gyógyulásom Útján hasznosnak véltem a magam számára. Egy női csoport volt meghirdetve,ahol az autogén tréning megtanulása és az ókori görög mitológiából vett női istennők archetípusainak megismerése álltak a középpontban. Az előbbit túlhajszolt, "mindent elbírok" életformám megváltoztatása céljából láttam hasznosnak.  Az utóbbi téma is tökéletesen rímelt az akkori élethelyzetemre. Mellrákból gyógyulva, megértve annak lelki okait, önismereti utam kikerülhetetlen témája lett női szerepeim számbavétele és azok harmonikus egyensúlyba rendezése.

a szabály az szabály 

Sajnos az első alkalomról lemaradtam, így csak a második csoportfoglalkozásba tudtam becsatlakozni. Utólag megtudtam, hogy a csoport működési szabályai ekkor hangoztak el. Elmondták, hogy az első két alkalom még nyitott, ám a harmadikon már jelezni kell az elköteleződési szándékot, vagy nyilatkozni annak hiányáról. Aki igent mond a csoportra, az vállalja, hogy végigjárja a kéthetente egyszer négyórás alkalmakat.Titoktartási egyezséget is kötöttünk a csoport tagjaival, ami arról szólt, hogy bárki bármit megoszt, az köztünk marad. S hogy ezt igenis komolyan kell venni, kértem engedélyt a csoportvezetőimtől, hogy ez a blogbejegyzés megszülethessen és írhassak rólunk, persze személyes történetek említése nélkül.

 Csoporthoz, közösséghez tartozni, önmagában is újdonság volt számomra. Az első találkozás előtt kérdések fogalmazódtak meg bennem: Milyen lesz maga a csoport? Hányan leszünk? Hol lesz ott a helyem? Be tudok illeszkedni?  A gyakorlott vezetőimtől aztán megtudtam, hogy ritkaságnak számítóan jó összetételű csoportnak ígérkeztünk. Ezt ők már ismerkedésünk alatt számos jelből észrevették. Mi, a tagok csak később, amikor már a nem sok vizet zavaró én közléseink mellett fontosabbakat, mélyebb gondolatokat is megosztottuk egymással. A vezetőink által első órán lefektetett szabályt idővel mindenki magáénak érezte: csoporttársaink problémájára nem adunk tanácsot, tuti tippet " nekem bevált " címszóval. A témád, a problémád a tiéd és a megoldása a te utad. Jó érzés megfogalmaznom most, hogy milyen sokat tett hozzá a csoportmunka az önismereti fejlődésemhez.

Az első találkozás   

 2015 október volt, 10 hónap telt el a mellrák diagnózisomtól, mikor az első női csoport alkalmon részt vettem. Amikor először beléptem a csoportszobába, már körben ültek a hölgyek.Tizenöten voltunk, ebből ketten a csoportvezetőink, Beke Csilla és Széles Dorka. Velük is akkor találkoztam először és megállapítottam magamban, hogy rendkívül szimpatikusak, s később azt is, hogy ők együtt remekül vezetik a csoportot. Kissé zavarban voltam, mert a körben ülő 12 hölgy, már valamelyest ismerte egymást, hisz ez volt a második találkozásuk. Ki volt készítve számomra is egy szék és rögtön a foglalkozás elején kérték, hogy mutatkozzak be a csoportnak. Ezután felálltunk és közös ismerkedés következett. Keresztneveink szerinti sorrendbe álltunk, kis csoporthalmazokat alkottunk lakóhelyünk, származási helyünk, iskolai végzettségünk, foglalkozásunk, gyermekeink száma, felekezethez tartozásunk, szabadidőnk eltöltése és még rengeteg szempont alapján. Ez a játékos feladat felszabadító hatással volt rám, kezdeti zavarom feloldódott.

A csoporttagokkal - a legtöbben fiatal, családalapítás előtt álló hölgyek, megspékelve néhány érettebbel, például velem- könnyen megtaláltuk a közös hangot, hasonló értékrend szerint éltünk, mindnyájan fejlődni vágytunk. Mondhatom, hogy idővel igazán értékes barátságok születtek itt és a mai napig tartjuk a kapcsolatot, találkozókat szervezünk, örülünk egymásnak.

A " hogy vagy " kör

 A csoport alkalmak koreográfiája a következő volt: körben leültünk és nyitókörrel indultunk, amelyben csoportvezetőink két kérdésre vártak választ: Hogy vagy most? Mivel érkeztél? Ez a műfaj nekem teljesen új volt, kicsit az amerikai filmekben látott önsegítő csoportoknál látottakra hajazott. Nem is kicsit. De hogy mennyire szükségem volt az ilyen jellegű közegre, elmondhatom, hogy 4 és fél éve gondoskodik nekem ez élet az ilyen fajta csoportmunkáról. A női csoport 1. után női csoport 2. következett, majd 150 órás önismereti csoport, s aztán a csodálatos mentálhigiénés tanulmányom két évének nagy része is csoportmunkában zajlott, s tagja vagyok egy családállítás csoportnak is, ahol szintén így dolgozunk. Profi " hogy vagy " kör megosztó lettem.

minden nő egy istennő 

A nyitókör után egy görög mitológiai istennő került terítékre, akit megismerhettünk, az általa képviselt archetípust beazonosítottuk. Ehhez egy csodálatos könyv szolgált forrásul: Jean Shinoda Bolen: A bennünk élő istennők c. könyve. Bolen - aki japán származású pszichiáternő, a jungi filozófia követője - úgy találta, hogy a hölgyek viselkedés típusai a görög-római mitológiából vett hét alap istennő archetípusaiban fedezhető fel. Perszephoné, Héra, Hesztia, Artemisz, Demeter, Aphrodité, Pallasz Athéné. Őket megismerve - és közülük amelyikkel leginkább rokonszenvezünk -  jobban önmagunkra ébredhetünk , életünk irányítását a kezünkbe vehetjük.  Nőtársaink -néha addig számunkra érthetetlen -  viselkedései is értelmet nyerhetnek, s a megértés nyomán az összetartozás érzését is kialakíthatjuk magunkban. Bátran mondhatom ma, hogy ez a csoport ráerősített arra a mellrákom gyógyulási folyamatában bennem felébredő érzésre, hogy történetemmel nőtársaim számára felhívó jel legyek, s valamiképpen a magam módján női összefogást hirdessek.

A csoportalkalmakon Csilla zseniálisan mutatott be mindig egyet a hét istennő közül, majd különféle eszközökkel, szimbólumokkal játékokkal, feladatokkal hozták őt közelebb hozzánk. Dolgoztunk vele és ránézhettünk, hogy vajon tudunk -e azonosulni az istennő által képviselt archetípussal, a tulajdonságai megjelennek -e valamely életterületünkön és hogyan tudjuk azt működtetni.

Oldjuk a stresszt! 

Lazításként került sor ezután az autogén tréning tanulásra, amit Dorka vezetett. Ehhez megágyaztunk a földön takarókkal, párnákkal és kényelmesen elhelyezkedtünk, szemeinket becsuktuk. Halk relaxációs zene szólt és Dorka megnyugtató hangja, amint sorra veszi, hogyan lazítsuk el egyes testrészeinket, mígnem teljesen ellazultunk. Ebben maradtunk egy ideig és aztán ugyanolyan nyugodt, lassú lépésekkel terelt minket éberré. Ekkor felültünk és megosztottuk egymással, hogy ki hogyan élte meg a gyakorlatot. Mit tapasztalt, hogyan hatott rá, jelent-e meg valamilyen kép közben? Ennek a technikának az elsajátítása számomra egy ajándék volt Gyógyulásom Útján, hiszen hatásos stresszkezelő relaxációs módszert ismerhettem meg. Dorka  elmondta, de magam is éreztem, hogy érdemes ezt naponta gyakorolni, megtalálni a helyét a mindennapokban.

zárjuk a kört  

 Az autogén tréning után az est hátralévő  részében a zárókör került sorra, ahol megosztottuk egymással, hogy mi hatott ránk aznap. Csoportvezetőinktől elhangzott az örök kérdés:  " mit viszel ma magaddal? " -  s erre kimerítő válaszokat adtunk. Felszabadító volt számomra, hogy az összes résztvevő felől  szeretetet és  jó indulatot éreztem. Szívet melengető érzés volt és kicsit újdonság is, mert női támogatást addig csak anyukámtól, nagymamámtól és talán egy barátnőmtől kaptam. Életem során sokszor volt részem hölgyek irigykedő pillantásaiban, vagy szóban és tettben mért rosszindulatban s bizony ezekkel nem tudtam mit kezdeni. Sajnáltam, hogy mi nők, mennyire kevéssé tartunk össze. Ebben a női csoportban azonban együtt építettünk fel egy mély bizalmi légkört, egy védett közeget, melybe behozható volt akár a legbelsőbb gondolatunk is.Így aztán  hamar fel tudtam oldódni és kíváncsian kutattam, hogy vajon melyik istennő tulajdonságaiban ismerek magamra.

Melyik istennő vagyok?

Azt azért  megtudtuk, hogy ritka, aki csak egy istennő archetípusához tartozik, például vegytiszta Héra, így érdemes inkább arra koncentrálni, hogy melyikhez érzed leginkább közel állónak magad és miért, illetve melyek azok az élethelyzetek, ahol más istennő archetípusa dominál. Alapból Demeter, Artemisz, Hesztia kombónak éreztem magam, de érdeklődve kutattam, hogy a másik négy istennőből mely tulajdonságok jelennek meg nálam. Végül a legutolsó órán meghozott konklúzióm szerint, egy nőnek az összes istennő archetípusát érdemes működtetni, de a fő istennőd tulajdonságain kívül nem mindegy, hogy kit milyen élethelyzetben hívsz. Tanuláskor vagy tanításkor Pallasz Athéné támogatása ideális, otthon a családnál Hesztia segít, Aphrodité a nőies külsőm- belsőm kisugárzását és önbizalmát emeli, Demeter anyai szerepeimet támogatja, Perszephoné a bennem élő fiatal lány hangján szól, Héra az örök feleség minőségében nyújthat támogatást, míg Artemisz az önállóság, céltudatosság segítője.

minden férfi egy isten.. de melyik?

 A csoportalkalmaink végéhez közeledve a legtöbbünk folytatást kívánt .Vezetőink ezért meghirdették a nőicsopi kettőt, ahol új nőtársak csatlakoztak hozzánk, akik harmonikusan tudtak beilleszkedni a csoportba. Jean Shinoda Bolen a segítségünkre volt ismét, ugyanis az istennőkről szóló könyv folytatásaként megjelent a " Bennünk élő istenek " c. könyve, amely remek lehetőséget biztosított arra, hogy a férfi archetípusok is a látóterünkbe kerüljenek. Bolen itt nyolc istent rak a fókuszba,  név szerint: Zeusz, Apollón, Hermész, Hádész, Dionüsszosz, Héphaisztosz, Poszeidón, Arész. Velük dolgozva lett számomra kerek a két csoportfolyamat, s értem meg a csoportmunkára. Csilla és Dorka felkészültségének és rátermettségének köszönhetően jó néhány feladatunk emlékezetes maradt számomra. Ezekből mazsolázgatok most nektek, csak ahogy eszembe jutnak, hogy kedvet kapjatok a csoport munkára:

• Az első csoportalkalmaknál került sor egy imaginációra, mely az  " Az életem szekere " címet viselte. Ez tulajdonképpen egy vezetett meditáció, melyben relaxált állapotban belső képeket, érzéseket alkotunk a témával kapcsolatban. Ez nekem újdonság volt és nagy naivan azt gondoltam, hogy amikor majd megosztjuk az élményt egymással, nagyjából egyforma sztorikat hallok majd! De micsoda tévedésem volt ez! Ahányan voltunk, annyiféle " szekéren ültünk"!
• Aphroditét tanulmányozva szépség praktikákat cseréltünk, amiket még esetleg a nagymamáinktól örököltünk, s ezeket szépen, pontosan feljegyezve, kinyomtatva meg is kaptuk. Volt itt bőrápolási ötlet, smink és öltözködési tanács minden, ami széppé, vonzóvá tehet egy nőt. 
• Hermésszel foglalkozva laptopon  megnéztük/ meghallgattuk egy férfi monológját, aki hozzánk, nőkhöz  " Hermész hangján " szólt. Néhány nőtársunk jót mosolygott  ezen, mert Hermész aztán mindent belead az udvarlásba!
• Mandala színezés is sorra került  meglepően élveztem és meg is mutatom nektek! 
• Nem felejthetek egy szép feladatot, melyben rátekinthettünk önmagunkra és női felmenőinkre. Négy széket raktunk egymás mögé. Az első szék saját magunkat, a második édesanyánkat, a harmadik az anyai nagymamánkat a negyedik pedig a dédmamánkat képviselte. Kérdésekre válaszoltunk, melyek a nőiség, szexualitás, anyaság témakörét érintették és ezeket minden felmenőnk székébe beleülve is megválaszoltuk. Ez is mély, több hölgynél talán elrejtett, elnyomott  érzéseket felszínre hozó gyakorlat volt, ami sokunkat megérintett. 
• Arésszal ismerkedve csoportvezetőink kérték, hogy gondoljuk át, ért -e eddigi életünk során szóban vagy tettben valamilyen bántás férfitől. Képeslapokat kaptunk és erre írhattuk meg  annak a bizonyos személynek  a mostani rövid üzenetünket. Azután természetesen megosztottuk egymással ki-ki a maga történetét. 
• Színes gyurmából alkothattunk bármilyen formát, ami jelképezi a női létünket.
• Hádésznál " leszállva az alvilágba " lekapcsoltuk a villanyt és a félhomályban az életünkben megélt veszteségeinkről osztottunk meg olykor nagyon megrázó, mély gondolatokat. Én ekkor mertem először a műtéteimről részletesen beszélni a csoport előtt. 
• Kövekből, kagylókból, színes anyagdarabokból rakhattuk ki saját birodalmunkat, melyet aztán be is mutattunk.
• Csilla és Dorka " varázsboltjában " járhattunk, ahol ők ketten sok humorral fűszerezve " varázsitalt " árusítottak, amit feldúsíthattunk olyan tulajdonságokkal, amelyeknek saját véleményünk szerint híján vagyunk. Mindenki megkapta a maga  " csoda esszenciáját" persze láthatatlan üvegcsében és büszkék voltunk, hogy innentől  már rendelkezünk a vágyott tulajdonságokkal.

zár a csoport

A  férfi istenek záró alkalmán Csilla és Dorka a földre rakták az összes addigi alkalmainkon szereplő  férfi istenek szimbólumait és a velük kapcsolatos feladatokat. Egyenként elsétáltunk mellettük  és amelyik megérintett, annál megálltunk egy pillanatra, majd a sor végén pár szóval összegeztük, hogy mit adott nekünk a csoport, mi volt a célkitűzésünk és ebből mit sikerült elérni.  Amikor rám került a sor, elmondtam, hogy számomra ideális volt egymás utáni két csoportban a női és a férfi archetípusokkal való ismerkedés. A munka során közelebb kerültem önmagam megértéséhez, női szerepeim teljesebb megéléséhez. Éreztem a fejlődést, kíváncsian álltam  mindenkihez és minden feladathoz. Láthattam nőtársaim elfogadását, szeretetét, így átíródott bennem a korábbi negatív tapasztalás.

folyt. köv.

Ahogy visszatekintek a gyógyulásomra, biztosan tudom, hogy nem csak az volt  a feladatom hogy a testem újra visszanyerje az egészségét. Egy olyan komplex gyógyulási folyamat vette kezdetét, melyben a testem, lelkem, szellemem is egyenlő törődést odafigyelést, változtatást igényelt. Fizikai és lelki transzformáció részese lettem.  Ezt mutatta az is, hogy a mellrák diagnózist kézhez kapva, a hirtelen fellépő félelmem mellett csodálatos intuícióm két szót küldött a segítségemre: változtatnom kell!  Vajon mit és hogyan lehet változtatni egy olyan családban, ahol öt  zenész él együtt? 

Drága Nőtársaim, Kedves Olvasóim!    

2015 május eleje volt, mikor Gabival elkezdtem azt a terápiás munkát, amelynek fókuszában az önismeret állt. Ez a fogalom - habár értelmezni tudtam - mégsem foglalta el őt megillető helyét az életemben.  Kíváncsian vetettem hát bele magam a munkába, amely számos meglepetést tartogatott.Hamarosan rá kellett döbbennem, hogy hatalmas mértékben túlvállalom magam. Tudnotok kell, hogy huszonéven át egyszemélyes  megoldó-automataként működtem. Igen, tudom, saját magam vállaltam ezt a hálátlan és értelmetlen szerepet, amivel nemcsak önmagamnak ártottam, de a családomban senkinek sem tettem jót. Többek között elvettem a lehetőségét, hogy a családunk működésének egyensúlyához  mindenki hozzátegye a maga munkáját.  

Fő a változás!

 Így az első és legfontosabb lépés  volt, hogy a napi fizikai terheimből adjak le, illetve férjemmel, gyerekeimmel közösen próbáljuk meg családunk működését új alapokra helyezni. 21 évnyi házassággal,a két,17 és 20 éves fiúnkkal és az akkortájt már harmadik éve velünk élő 18 éves keresztfiúnkkal világossá vált, hogy ez többlépcsős folyamat. Zenész család vagyunk. Férjem jazz zongoraművész, én zongoratanár vagyok, a nagyobbik fiúnk zongorázik a kisebb szaxofonozik, a keresztfiúnk énekel és zongorázik. Öt zenész egy családban- ha azt mondom, nem könnyű összehangolni a mindennapokat- akkor finoman fogalmazok. Férjem a fellépéseivel, zeneszerzői és egyetemi tanári munkáival, a spontán művészemberek mintapéldája. Nagyobbik fiúnk  ekkor már számos versenygyőzelemnel a háta mögött, egyetemistaként  rendszeres koncert felkéréseinek tett eleget. Kisebbik fiúnk és keresztfiúnk is különleges zenei tehetséget mutatva, tanulva,  szintén koncertek fellépőiként bontogatták a szárnyaikat. Ez a helyzet azt eredményezte, hogy én konkrétan nem tudtam  követni, hogy ki, mikor, kivel és hol lép fel. Otthonunkban a  mindennapok részei  a próbák, gyakorlások, zenetanítás, zenehallgatás, koncertre készülés. Ebben a családi felállásban próbáltam a kiszámítható rendszert, a hátteret biztosítani, miközben engem is várt a hivatásom, a zenetanítás.

Anyukám rögtön jelezte, hogy  szívesen átjön hozzánk naponta főzni, takarítani. Ő már addig is rengeteget segített nekem különböző élethelyzetekben, de  éreztem, hogy ezt most a saját családommal kell megoldanunk.  Az az igazság, hogy a szülői házból én és a férjem is azt a mintát hoztuk, amelyben csak az anyák vállán nyugodott az összes házimunka terhe, és a legtöbb megoldandó feladat. Ők foglalkoztak a gyerekekkel is, különórára kísérés, tanulásban nyújtott segítség, vagy bármilyen ügyintézés mind mind Anyáink dolga volt.  Az apák pénzt kerestek. Én is ezt az örökséget vittem továb, de míg édesanyám ki tudott teljesedni a családi háttér biztosításában, addig én hajszoltan próbáltam helytállni otthon és a munkahelyen.

Hiszem, hogy a mellrák sem véletlen időben érkezett: 2015-ben gyerekeim már a felnőttkor küszöbén álltak.  Ahogy Gyógyulásom Útjára léptem, s magammal kezdtem foglalkozni, feltettem a  kérdést: jó ez az életforma nekem? Kimerültségem adott választ helyettem. Rádöbbentem, hogy  a hozott családi minta megváltoztatható, igaz, ennyi év után nem könnyű és persze kell hozzá a többi családtagom is. Mivel rajtam kívüll a férjemnek és a három fiúnak is vészcsengő volt a mellrákom megjelenése, leültünk és átbeszéltük,  milyen változtatásokat érdemes bevezetni, hogy a közös teherviselést kivitelezzük.  A legsürgetőbb  a napi házimunka, a vásárlás, az ügyintézés megreformálása volt. A 21 évnyi tökélyre törekvés után ( hölgyek, nem éri meg! ) a hozzáállásomat is jócskán meg kellett változtatnom és kellő nagyvonalúsággal tekintenem  a "nem megfelelően" bepakolt mosogatógépre, a zongora alatt heverő porcicára, vagy a mosott ruhák teregetésénél látott gyűrődésekre. Hisz ezek és ehhez hasonló felesleges dolgok tartották addig életben azt a téves felfogásomat, miszerint mindent én tudok a legjobban végrehajtani. Ez a korábbi meggyőződésem generálta azt a temérdek feladatot is, amiből már ki sem láttam.

Gabi segítségével azonban "ráláthattam" a korábbi működésemre és arra is, hogy ez a túlvállalós hozzáállás nem azt váltotta ki a környezetemből, amit szerettem volna,- a figyelmet, a megkímélést, a besegítést- ellenkezőleg, egyre több és több feladat talált meg, amit másokért végezhettem. Gabi kérdésére, hogy Én mit szeretek igazán, a zenén, a hivatásom szeretetén és gyakorlásán  kívül nem tudtam mit mondani. Ez mélyen elgondolkodtatott. Hol van akkor az Én helyem? Ki vagyok Én valójában? Mit szeretek csinálni a tanításon kívül? Mik azok a tevékenységek, amik Engem töltenek fel?  Persze azért találtam néhány szeretem-dolgot, egyik közülük az olvasás, de mivel hamar rádőltem a lapokra, úgy voltam  mint a 10%-ig töltött mobillal: gyorsan lemerül.

Az életünk  zenész-művészcsaládként  színes, értékes programokkal, koncertekkel, utazásokkal teli, de  önmagam hajszolásában  ezeket sem tudtam igazán élvezni. Nyaralásainkból hazaérve, igaz ott feltöltődtem. de itthon már a második dolgos nap után kimerültem.  A mellrák megjelenése döbbentett rá, hogy annál többet érek, mint hogy éjt napallá téve szolgáljak mindenkit, fáradtan beessek a zeneiskolába tanítani, majd hazaérve kezdhessek mindent elölről.

Fő a tervezés

Az volt a terv, hogy  egyrészt osszuk meg egymás között a családi feladatainkat, tudjam elfogadni a segítséget, sőt kérjek is ha úgy érzem, másrészt kezdjek olyan tevékenységbe, ami csak az enyém.

Amikor ezt a családom elé tálaltam, meglepetések sora derült ki: megtudtam, hogy Krisztián, a nagyfiam remekül főz, persze  azt a háromféle ételt kellett ennünk, ami a kedvence. Kálcsi, a fiatalabb, palacsinta, rántotta sütésben jeleskedik  gyors bevásárló és ügyintéző. A férjem, a Nagykálcsi felfedezte a porszívót a rejtekhelyén és nem félt kipróbálni, majd bevállalt egy négykezes művet, amelyben én és ő közösen pakoljuk be a mosogatógépet. Jancsika, a keresztfiúnk, bárminemű cipelésben segített, és nagyon perfekt beágyazónak bizonyult. Családtagjaim rádöbbenhettek, hogy a házimunka szükséges, de hálátlan feladat:  a negyedikre felcipelt ásványvíz hamar elfogy, a porszívózás utáni tisztaság sem örök és a főzéshez elég sok hozzávalót kell vásárolni.

Fő a türelem

Olyan jó lenne arról beszámolni, hogy attól fogva másként éltünk, de nem egészen így történt. Mindent átbeszéltünk, kipróbáltuk, hogy ki mit vállal, de valahogy az tűnt fel, hogy a kezdeti lelkesedés után idővel rendre visszacsúszunk a korábbi életformánk felé.  Ez akkor következett be, amikor már a műtéteimből felépülve ismét a megszokott erőmben pompáztam. Azt vettem észre, hogy újra meg újra visszaszállingózik a régi működés. Ennek némi hangot adva, újratervezés indult a fiúk között, de nehézkesnek éreztem a változtatást. Felismertem viszont, hogy érdemes leadnom azokból az elvárásaimból, amelyeket én, mint  "tökéletes házimunka szervező és kivitelező" támasztok a családom felé: hogy legyen mindenki gyors, precíz, rendszeres. Amikor anyukámmal megosztottam családi helyzetünket, ő bölcsen megjegyezte: - Huszonegy éven át másként éltetek!  Nem várhatod, hogy egyik napról a másikra minden varázsütésre megváltozzon! Adj időt! - S valóban rájöttem, hogy ez egy hosszabb folyamat, melyben a munkamegosztás morzsája  lassan, volt, hogy hónapok múltán, szinte észrevétlen kúszott a mindennapokba, de a szeretet generálta-módon.  

Tőlem azonban most mást láthatott a családom, nem a 0-24 óráig robotoló anyát. Láthatták, hogyan erősítem meg, építem fel magam a mellrák okozta kezdeti sokkomból. Rátalálok  Gyógyulásom Útjára, önismereti útra lépek.  Felfedezem eddig fel nem ismert, meg nem élt képességeimet. Új tevékenységekbe kezdek, amik rólam szólnak, feltöltenek, értéket képviselnek és új irányt szabhatnak az életemnek. Egyszóval, a szemük előtt  transzformálódom, "újjáegészségesedem".  Sorban mesélem is nektek, milyen sok dolog lett fontos hirtelen.   

Vezetés

Az első Én lépésem volt, hogy jogosítványt szereztem. 2015 augusztusában, mikor a kisebbik fiam 17 éves múlt, nagy vágya teljesült azzal, hogy beiratkozhatott egy autósiskolába. Sem én sem a férjem nem vezettünk, s felébredt bennem is a kedv vele tartani. Régi vágyam vált ezzel valóra, amit ugyan időről -időre  megosztottam a férjemmel, de mindig lebeszélt róla, mondván, hogy annyi balesetet lát utazó zenészként. 

-Az lehet,- mondtam most az ellenérveire, de láthatod, hogy mellrákban is meg lehet halni! 

Hiszem, hogy a Teremtő Isten nyitott ki számonra egy kaput, melyben bátorságot is kaptam az Élethez. Hisz nem élhetünk rettegésben! S igen, ha mód van rá, váltsuk valóra vágyainkat!  Én erre 46 évesen kaptam újra lehetőséget.

Jó döntésnek bizonyult az autóvezetés és a tanfolyam gyakorlati részéhez én és a fiam is megkaptuk a számunkra legjobb oktatót. Szilvási Laci nagy türelemmel próbált megnyugtatni a kormánykerék mögött, mert az addig rohanó, kapkodó életformám jócskán rányomta a bélyegét az autóvezetés tanulásomra. Itt is rádöbbenhettem a valóságra, hogy minden összefügg mindennel. Ahogy otthon működtem, úgy tanultam vezetni is, mert megszoktam, hogy egyszerre legalább három dologgal foglalkozom. Ez azonban ott nem vált előnyömre, Laci többször kifakadt, hogy nem tud olyan gyorsan beszélni, hogy én azt végigvárjam! Mindenesetre önismeretnek sem volt utolsó a vezetés óra, melynek pár hónap múlva csak lassan kezdett érlelődni a gyümölcse!

 2016- ban vehettem át a jogosítványomat. Ez nagy önbizalom-löketet adott, lám semmihez nincs késő, csak ki kell tartani a célig! Azóta naponta vezetek, ami örömöt, szabadságérzetet és kényelmet hozott az életembe.

salsa

Amikor magamban sorra vettem, hogy mi töltene fel, a tánc azonnal zöld fényt kaptt. Szeretek táncolni, de életemben addig csak a  családi eseményekkor unokatesóimmal való vidám táncolások ugrottak be. Most azonban egy tánciskolába iratkoztam be, méghozzá megtanulni salsázni. A latin ritmusok mindig is közel álltak hozzám. Tánctanfolyamon  még nem jártam és nagy adag  bátorság kellett, hogy egyáltalán el merjek menni. A férjem kérte, hogy mentsem fel ez alól. -  Úgy érzem, a tánchoz újra kéne születnem!- mondta őszintén.  Ezt elfogadtam, de úgy döntöttem, hogy magamnak viszont megadom a salsa tanulás lehetőségét. Nem bántam meg! A heti egyszer két óra üdítő újdonságot hozott, vidámsággal, intenzív mozgással, szuper oktatóval. Rigó Péter értette a dolgát. Az este nyolckor munka után beeső, fáradt húsz embert  tízig felfrissítette, alaposan átmozgatta. Egy évig rendszeresen jártam, majd a következő évben más oktatókhoz és csoporthoz kerültem, ahol az oktatókat ugyan nagyon szerettem, de a csoportba nem igazán tudtam beilleszkedni. Így csoportos salsás pályafutásom szüneteltetni kezdtem, de néha azért elcsábultam a kitűnő kubai táncos, Lili Garces női mozgás óráira. 

Rá kellett jönnöm, hogy a tánc a mozgás örömforrása mellett sok másra is tanít. Ki merem-e fejezni magam szabadon? Hagyom -e hogy vezessenek? Tudok-e felszabadult lenni? Hogyan viselkedem csoportban?  Egy mellrák után sok olyan dolog kapott hangsúlyt, ami előtte nem, így a tánctanfolyamot is egyfajta önismeretnek, tanulásnak,s egyben kikapcsolódásnak fogtam fel. Örültem, hogy táncon és a vezetésen megélt tapasztalataimat megoszthatom a pszichoterápiás üléseimen is, hisz tudtam,hogy ezek is támogatják a gyógyulásomat, csak úgy, mint a 

gyaloglás

 Ez is értékes újdonsága lett életemnek. Azt tudjátok már, hogy a műtéteimből a rendszeres, egyre hosszabb sétáimmal épültem fel. Több betegtársamnak nyújtottam ezzel mintát, s a kórházban együtt, majd otthon már külön- külön tovább erősödtünk. Mikor már teljesen felépültem, folytattam ezeket az alkalmakat, és a séta gyaloglássá növekedett. Megfigyeltem magamon ugyanis, hogy határozottan szeretem a gyors, egyenletes tempójú, egyre hosszabb távokat felölelő menetelést. Telefonom alkalmazása segítségével útvonal terveket készítek, amin láthatom a megtett kilométereket és a lépéseim számát. Lehetőleg egyedül indulok el, mert ha barátnő jön, akkor a gyaloglás beszélgetős lődörgéssé alakul. A férjem a - " megyünk pár lépést, amíg találunk egy jó teraszos éttermet"-típusú gyaloglás híve, de én ezt sportnak szánom. Persze a beülést is szeretem, csak máskor. 

és akik velem jönnek 

A legfontosabb kellékeim egy  gyaloglásra alkalmas cipő, telefon és fülhallgató. Szokásommá tettem, hogy mialatt a kilométereimet rovom, számomra értékes emberek előadásait hallgatom. Így lett útitársam Pálferi, Hamvas Béla Dr.Buda László és még sokan mások. Ilyenkor különösen alkalmas vagyok arra, hogy egy -egy mondat megtaláljon, a hallottak esszenciáját leszűrjem és a magam számára hasznosítsam. Olyan ez, mint a "4 az 1-ben" mosogatótabletta: Jó levegőt szívok, sportolok, tanulok, s ha még a zenész voltomat is idetéve, arra is ügyelek, hogy 4/4-ben vegyem a levegőt - vagyis négy számolásig beszív, négy számolásig kifúj, s erre az ütemre lépdelek - már megtettem a legtöbbet magamért. Ilyenkor kivétel nélkül mindig érkezik a derű a vitalitás és együtt gyalogolok velük tovább.

női torna

Arról már bőségesen írtam nektek, hogy milyen fontos szerepet töltött be a gyógyulásomban az aviva torna. A szervezetemre gyakorolt  pozitív eredményein túl azonban más hasznokat is felfedeztem benne. Meséltem már, hogy az oktatóm halála után a velem együtt tornázó lányokból kis gyakorló csoportot alakítottam. Egy héten háromszor jövünk össze avivázni, s erre a helyszínt az egyik zeneiskolai telephelyem kedves igazgatója biztosítja számunkra.  Oktató ugyan még nem vagyok, de a csoport létrehozója és müködtetője igen, ezért felelősséget érzek, hogy minden óra pontosan meg legyen tartva és azon részt vegyek. Van, hogy egyedül, de akkor is elvégezem a gyakorlatokat, megtéve minden szükségest az egészségemért. Kis rituálét is kialakítottunk a torna végén, ami csak a mi csoportunkra jellemző. Az ismétlődés számomra erőt adó, megnyugtató. Plusz haszonnak az innen származó örömforrást, az új barátságaim születését és a mozgásforma melletti kitartást érzem, hisz ha be van írva a naptáramba egy esti fél 7-es torna, az a mai napig minden más programot felülír.

tanulás

Amikor Gabi arra kérdezett rá,hogy engem mi tölt fel, mi az a tevékenység ,ami örömöt okoz, a  tanulás, a fejlődés iránti vágyamat rögtön megfogalmaztam. Egy ideig azonban nem tudtam, hogy mégis milyen irányba induljak ezzel a törekvéssel. Sokat foglalkoztam viszont a megbetegedésem lelki okával, a lelki egészségem fókuszba állításával, így hamarosan világossá vált, hogy ebben szeretnék elmerülni.  2017- ben lett alkalmas erre az idő. Ekkor jelentkeztem a Károli Gáspár Református Egyetem mentálhigiéné szakán induló két éves képzésre, mely 2019. végén államvizsgával fog zárulni.

Drága Nőtársaim, Kedves Olvasóim! Többször leírtam már, de nem győzöm hangsúlyozni azt az igazságot, hogy minden összefügg mindennel! A mellrák felkiáltójelként állította meg életem addig beállított medrét. A lelki egészség középpontba helyezése  a Gyógyulásom Útja részeként jelent meg, de életem számos területén futónövényként kúszott körbe, hogy majd összeérjen. Egyetemi oktatóim számára reménytkeltő volt, hogy pedagógusként jelentkezem a képzésre. A mentálhigiéné az oktatásban cimű előadás  új lehetőséget villantott fel a hivatásomban és elgondolkodtatott, hogy zenetanárként mit tehetek a növendékeim lelki egészségének javításáért. A gondolatot tett is követte és most egy projekt keretében kísérlem meg a gyerekek mentálhigiénés egyensúlyát fejleszteni.

folyt. köv.

Amikor rákbetegséggel szembesültem, azonnal a "halálos" szó ugrott be és nem tudta megkönnyíteni a helyzetemet senki sem. Rögtön eszembe jutott ilyen típusú betegségben elhunyt ismerős és feltettem a kérdést: "akkor most velem mi lesz?" Meg is érkezett a válasz intuíció formájában. Érdekes, nem azt súgta akkor, hogy majd meggyógyulok, hanem azt, ami elindított abba az irányba. Elgondolkodtam hát hogy mi is az intuíció. Hogyan segített a Gyógyulásom Útján?  Érdemes-e hallgatni rá? Erről írok most Nektek.

Drága Nőtársaim, Kedves Olvasóim!

Még a mellrák betegségem előtt a saját családomban, a férjem családjában és az ismerőseim között is sajnos találkoztam rákbeteggel, így a hagyományos orvosi kezelések mellett rápillanthattam számos más alternatív gyógymódra, készítményre, kezelési módszerre. Amikor mellrákom lett, igen érdekesen alakult, hogy a magam számára mit tudtam elfogadni és mit nem. Azt már említettem nektek, hogy a diagnózis utáni legelső érzésem az volt, hogy változtatnom kell!  Ez a két szó - most hogy mélyebben belegondolok - olyan hatalmas, ösztönös erővel tört fel, mintegy iránytűként, hogy úgy éreztem, a sebészi beavatkozás mellett  ezt kell a gyógyulásom középpontjába helyezni. Hiszem, hogy ez az Istentől kapott lelkem hangja volt, az az áldott intuíció, melyet már-már elfeledtet velünk ez a világ.        

A férjem, akin láttam, hogy nagyon félt, aggódik, az  orvosok, szakemberek keresésén túl, sorolni kezdte azokat a táplálékkiegészítőket, amiket vásároltunk már ismerős rákbetegnek. Rögtön el is akart szaladni az egyik gyógykapszuláért, amit addig mindketten hatásosnak véltünk, hogy azonnal elkezdhessem, de valamiért visszatartottam. Nem tudtam megmagyarázni, csak éreztem, hogy nem kell azt nekem beszednem, s hiába várt a férjem erről indoklást. Tulajdonképpen a mellrák tanított meg a megérzéseimre tudatosan figyelni, a szívemre hallgatni. Ez a "mit érzek ezzel kapcsolatban?" aztán végigkísérte a Gyógyulásom Útját, mert rájöttem, hogy igazából az van a hasznomra, az épülésemre, amit teljes szívvel elfogadok. Így éreztem a sebészorvosom kiválasztásával, a műtétekkel, a herceptinnel, a pszichoterápiával, a prana nadival, a családállítással, a segítőimmel, a diétámmal, az aviva tornával és azokkal az engem kiteljesítő tevékenységeimmel, amik ezidőtájt érkeztek az életembe. Utóbbiakról írok a következő bejegyzésben.

Emlékszem, a műtéteim után a neten akadtam rá egy belgyógyász-természetgyógyász doktornőre, aki a második találkozás után összeállította számomra a terápiás tervét. E szerint reggeltől estig, órára pontosan legalább 15 féle vitamint, teát, étrendkiegészítőt javasolt szedni. A rendelőjéből kilépve, kezemben a legalább 20 pontot tartalmazó tanácsadó- listával, gyalog indultam hazafelé. Nagy szél volt aznap, ami feltűnően jól esett és hagytam, hogy teljesen átfújjon rajtam. Mikor ránéztem a papírra, azt éreztem, habár elfogadom, hogy segítenek ezek a vitaminok, de nem nekem! Képtelen lettem volna egész nap percre pontosan végrehajtani a tervet, hisz csak ebből állt volna a napom. A doktornővel kétszer találkoztam, első alkalommal folyamatosan a térdfájdalmaira panaszkodott, ami őrület volt, hisz mellrákkal fordultam  hozzá. Másodszor azon aggódott, hogy nincs-e májáttétem.  Nem volt, de a harmadik találkozásunkra  már nem kerítettem sort. Megfigyeltem, hogy a nála eltöltött kétszer fél óra után hazajövet  megcsappan az erőm, így újra kellett töltődnöm hittel, reménnyel, bizalommal.

Rákbetegség gyógyításánál hatalmas egy orvos felelőssége és ennek része a korrekt, reális tájékoztatás is, de ugyanakkor fontos erősíteni a beteg saját gyógyulásába vetett hitét. Hisz, ha segítséget kapunk is, de egyedül kell végigjárni az egészséghez vezető lépcsőfokokat. Szerintem elengedhetetlen, hogy teljes bizalommal forduljak a választott orvos felé. Szomorúan hallottam azt a történetet, melyben a rákbeteg páciens kérdésére, hogy milyenek a túlélési esélyei, az orvos félig- meddig viccesen válaszolja, hogy tartós tejet már ne vegyen! Káros és romboló hatásúnak érzem az ilyesfajta kijelentést, mégha akár leletekre hivatkozva hangzik is el, hisz, ezzel útjára indítja vagy fenntartja a halálfélelmet, rettegést, bizonytalanságot. Nem is csodálkozom, ha a jóslat aztán beteljesedik!

Intuícióm kapuja

A gyógyuláshoz azonban pozitív érzések szükségesek, hit, célok, tervek. És igen, az általam sokat emlegetett intuíció!  Az a velünk született csodálatos képességünk, amely- ha meg tudjuk hallani  a hangját és aszerint cselekszünk - az igazi jóllétünkről gondoskodik. Számomra az intuíciómat használni olyan, mint amikor egy szemet gyönyörködtető kapun belépek. Bent hallhatom meg a belsőm igazi hangját  Jobb ha nyitva tartom, mert könnyedén lenyomva a kilincset, szabadabb a ki- bejárás. Ha mindig bezárom, kulcsot is használok, sőt azt el is rejtem, nehézkesebb kitárni, s míg ezzel bíbelődöm, a pillanat elvész!  A világunkban annyi a zaj, a hamis, a becsapás, hogy művészet tudni, mi is jó nekünk igazán, de a mi belső hangunk nem téved sosem. Döntéshelyzetnél azonnal és halkan szól bennünk, nem tolakszik, nem erőltet, csak sajnos hajlamosak vagyunk elhessegetni, felülbírálni, vagy egyszerűen tudomást sem venni róla. Pedig ez a tiszta lelkünk hangja, mely javunkra váló szívbéli cselekedetekhez segíthet minket. Úgy vélem, mindenkinek mást és mást súg, kinek mi a legjobb épp aktuális élethelyzetében.

Nem felejthetem azt a napot, mikor a kemoterápia és hormonkezelés felvételéről kellett döntést hoznom. Rögtön jött a megérzés, hogy mi a legjobb számomra, s ezt magamnak és a környezetemnek ki is fejeztem. Sajnos ezután tovább kavargó gondolataimmal mégis megfellebeztem ezt a hangot, aminek  eredményeképp jócskán elbizonytalanodtam. Rontott a helyzeten, hogy az általam szeretett személyek véleményét is kikértem és emlékszem, a nap végén káosszal a fejemben mentem aludni. Ekkorra már egyáltalán nem tudtam, mi lenne a legjobb számomra. Csodálatosnak tartom, hogy hajnali 5 órakor megébredve, felülve ágyamban, meg tudtam hallani azt a három mondatot, amely végtelen szabadsággal, reménnyel töltött el és amelyek csak ebben a csendben jutottak el hozzám. Hiszem, hogy ekkor nyílt ki ismét áldott intuícióm gyönyörű kapuja. ( Az onkológián 1. c. bejegyzésemben olvashatsz erről itt ) Igen, tudom bátorság  kell ahhoz, hogy ez alapján hozzunk döntést,  mégis engem a megérzéseim vezettek el végül arra az útra, amelyben nemcsak meggyógyulhattam, hanem ki is teljesedhet az életem.

Biztos vagyok abban, hogy a belső hang mindenkinek személyre szabottan a neki legjobbat súgja. Nincs egyenjó mindenkinek, hisz különbözőek vagyunk! Ezt bizonyítják mellrákból kemoterápia, hormonkezelés, sugárterápia segítségével felépült sorstársaim is, kik ezeket a kezeléseket teljesen elfogadva, de a betegségük lelki okaival is foglalkozva haladnak saját gyógyulásuk útján.  S hogy ez milyen fontos, nem felejthetem, hogy egymástól függetlenül két onkológustól is hallottam az alábbi  megrendítő mondatokat:1. Ahogy a beteg belép az ajtón, már a szeméből tükröződik, hogy meg tud-e (fog-e) gyógyulni, vagy sem! 2. Aki meg tudja oldani a lelki problémáit, az meggyógyulhat, aki nem, annak kevés az esélye. Hosszú évek tapasztalatai és sok betegtörténet mondatták ki velük ezeket a súlyos kijelentéseket.

  Különféle lehet tehát az út, de cél, hogy a magunkét és ne a  másét járjuk! Így válhat az én történetem is egy kis szeletté abból a hatalmas gyógyulástörténet-tortából, melynek minden darabja egyedülálló módon lett elkészítve. A saját  receptemet ismerem, hisz én állítottam össze. Kedves Sorstársaim!  Süssétek meg minél többen a magatok gyógyulás-tortáját, de ne felejtsetek el hozzáadni  egy jó adagot az intuícióból is!

 folyt.köv.

  , 

  .

Drága Nőtársaim, Kedves Olvasóim!

Mielőtt továbbhaladnék a Gyógyulásom Útja elbeszélésében, megállnék egy kis karácsonyi ajándék erejéig. Előző bejegyzésemben a táplálkozásomról ejtettem néhány szót és ez adta az ötletet, hogy megosszam veletek egy olyan sütemény receptjét, amit én is "lelkiismeretfurdalás nélkül"  megehetek. Az anyai nagymamám almás pitéje lenne ez, amit anyukám bújtatott számomra új köntösbe, hogy ne kelljen teljesen lemondanom a házi süteményekről. A receptben található hozzávalóknál beírtam, ahol fontos a gyártó. Szeretetteli Karácsonyt Nektek! 

Drága Nőtársaim, Kedves Olvasóim!

Említettem már, hogy a mellrákból való gyógyulásom egyik fontos eleme volt a táplálkozásom megváltoztatása. Segítőim, Gabi és Bori hívták fel elsőként a figyelmemet arra, hogy a rákbetegségből való gyógyulást több oldalról érdemes egyidejűleg megközelíteni. Nemcsak az ember lelki oldala, de a fizikai test  is változtatást kíván. Ennek első fontos lépése a műtéteim voltak. A második, amit nekem kellett megtennem, ügyelni  arra, hogy olyan táplálékokat vigyek be a szervezetembe, ami a gyógyuláshoz segít és az egészséget fenntartja. Ez sem volt egyszerű dolog, ugyanis felmerült a kérdés, hogy mégis milyen diétát érdemes követnem. Kaptam tanácsot orvostól, nővértől, természetgyógyásztól, rákbetegségen átesett ismerős is elmondta a neki beváltat. A sok tanács között kissé elveszve éreztem magam és úgy döntöttem, hogy ebben is, mint az onkológián javasolt kezeléseknél,az összegyűjtött javaslatokból  az első megérzésemre, intuíciómra hallgatva választom ki amit hosszabb távon is alkalmazni akarok. 

Egy magánrendelésen, ahová azért mentem, hogy " több szem többet lát" alapon nézzen rá  a doktornő a számomra ajánlott szerintem túlzó onkológiai kezelés javaslatokra -  ezek helyett, de pár fontos jó tanács mellett   - nyomta a kezembe az orvos  a négy oldalas étkezési listát.

-Csinálja ezt a diétát, az egészségére fog válni! - mondta. 

Otthon átolvastam részletesen és elsőre  csak azt értettem meg belőle, hogy alig ehetek valamit. Persze rögtön elkapott a sajnálkozás a reggeli három cukros tejeskávém, sajtos vajas kalácsom felett, hogy a házi készítésű süteményekről ne is beszéljek! 

Aznap pont június 2. volt, a születésnapunk a testvéremmel, Sanyival, ugyanis van egy 20 perccel idősebb ikertestvérem. Anya ezért két házi tortával készült akkor is, mint minden évben, amiket mestercukrász színvonalon készített el.  Megettem hát a magam adagját a remek sacher és a tejszínes epertortából, majd eldöntöttem, hogy másnaptól a magánrendelésen kapott diétát indítom el. 

Az első napokban állandóan éhes voltam, tudnillik le kellett mondanom a kenyér-félékről, húsról, a tejtermékek nagyrészéről. Kenyeret rizs lisztből süthettem házilag, vagy a puffasztott rizspelyhet választhattam. Érdekes volt még, hogy a zöldség -gyümölcs paletta sem volt korlátlan. Nem értettem, miért nem ehetek jónéhányat közülük, de biztos voltam benne, hogy a diéta kitalálójának jó oka volt így összeállítani. Szóról szóra betartottam mindent, amit a négy oldalas diéta tartalmazott. Nehéz dolgom volt, ugyanis közben rendszeresen főztem a férjemnek és a fiaimnak, akik húst hússal esznek. Később észrevétlenül tereltem  a családomat az egészségesebb koszt felé: a  főzeléket, köretet úgy kapták ahogy én is ehettem, de kiegészítettem számukra húsfeltéttel.

A kezdeti állandó éhségem két hét múlva már csillapodott, ráéreztem, hogy hányszor, mennyit és mit érdemes ennem. Ekkor kezdtem  fogyni is, de nem hirtelen, inkább fokozatosan. Ez nagyon jót tett a külsőmnek is, mert habár nem rendelkeztem jelentős súlytöbblettel, a női problémás helyeken, mint a derék, has, csípő, comb tájékán némi felesleg azért csak megbújt, s ezek csodálatosan olvadtak le.

Pontosan két hónap elteltével, augusztus 2-án újabb felfedezést tettem: A bőröm tetőtől talpig kicserélődött és babasimaságú lett. Tudtam, hogy ezt a diétának köszönhetem, mert nem használtam semmilyen plusz kozmetikumot. Abban is biztos voltam, hogy ha a bőröm ilyen tiszta és bársonyos lett kívül, a diéta a belső szerveimre is jótékony a hatást fejtett ki. Ezenkívül általános kitűnő közérzet, egészséges, esztétikus külső és jó étvágy jellemzett. A táplálkozáshoz javasolt szelén mellett D vitamint szedtem még.

Nagyon elégedett voltam az étrenddel, de jó pár hónap elteltével szükségét éreztem megtudni, hogy ki állította össze. Egyrészt meg szerettem volna osztani vele a történetemet illetve a pozitív eredményeimet, másrészt kérdéseim is voltak a folytatással kapcsolatban. Több szálon jutottam el végül ahhoz a biokémikus hölgyhöz, aki kikísérletezte és összerakta a táplálkozási rendszert. Többen mondták, hogy már nem fogad új pácienst, én mégis megpróbálkoztam telefonon bejelentkezni. Mást talán eltántorított volna a vonal végén hallott kissé barátságtalan hangvétele. A kérése az volt, hogy hívjam vissza bő másfél hónap múlva, megadott napon, megadott órában. Nekem fontos volt vele találkoznom, ezért bevéstem a naptáramba a távoli időpontot, majd pontosan akkor hívtam, mikor kellett  s akkor már dátumot is kaptam találkozásra.

Kati  néni -kérésére a nevét megváltoztattam - biokémikus lévén, egy általa kifejlesztett kézi műszer segítségével méri fel a hozzá fordulók szervezetének biokémiai szükségleteit, majd az eredmény alapján dönti el, hogy érdemes -e az étrend kiegészítése. Remek rendszert dolgozott ki, melyben kulcskérdés a szervezet biokémiai egyensúlyának elérése. Mint megtudtam, hasznos volt beljelentkeznem, mert bár az alap diéta elindítja a szervezet tisztulását, mégis a személyre szabott mérés eredménye alapján javasolt homeopátiás szerek, vitaminok, élelmiszerek precíz adagolása teszik teljessé és hatékonnyá a rendszert 

Első személyes találkozásunkkor Kati néni udvariasan, de távolságtartóan  fogadott. Pár kérdést intézett hozzám, majd sor került a mérésre, amit a műszer segítségével meg is tett. Csak ezután lett kedvesebb, szívélyesebb, ugyanis az eredményekből látszott, hogy becsülettel tartottam az étrendet. Elmondta aztán, hogy sok páciens nem tartja be amit ő kér vagy javasol, de várják a kedvező változást és így értelmetlennek találja ilyenkor a  munkáját. 

  Receptkönyve nagy hasznomra vált, hisz abban  az alapdiéta élelmiszereiből válogatva találtam jobbnál jobb ételeket. Praktikus tanácsokat kaptam tőle arra vonatkozólag, hogy milyen márkájú élelmiszert szerezzek be, illetve az adott árut hol vásároljam meg. Rizslisztből a Nagykun a tuti, tejszínből a Sissy 10%, olajból a Happy oil, paradicsompüréből az aranyfácán, rizspehelyből a Pennyben kapható bio-féle feleltek meg leginkább Kati néni méréseinek, tudniillik ő az élelmiszereket is teszt alá veti, mielőtt azokat felhasználja, vagy pácienseinek javasolja.

Megállapítottam, hogy  türelem szükségeltetik annak, aki ezt a módszert választja, ugyanis itt is, mint sok mindenben, a rendszerességen van a hangsúly.  A havi egy kontrollok alkalmával Kati néni apró lépésenként, fokozatosan halad, hozzáad vagy elvesz élelmiszert, vitamint, homeopátiás szert, ahogy a mérési eredmény diktálja. Nagyot csalódhat az, aki úgy dönt, hogy például csak fél évig használja az egészsége érdekében.

Három és fél éve már, hogy ezt a táplálkozási rendszert követem. Nagyon sokszor kérdik tőlem ismerőseim, látva, hogyan étkezem, "mégis meddig kell ezt csinálnod? Mikor ehetsz már rendesen?"  Már magát a kérdést sem értem igazán, de a válaszom mindig ugyanaz: semmit  nem kell, de magam döntöttem úgy, hogy változtatok a táplálkozásomon az életmódomon és életem sok más területén is, így hát a cél az, hogy egészséges testtel, harmónikus külsővel, lelkem s szellemem kiteljesítésére való törekvéssel tudjak élni a földön, s ezekhez  megteszem a szükséges lépéseimet.

folyt. köv. 

Drága Nőtársaim, Kedves Olvasóim!

Meséltem már nektek, hogy az onkológián hormonkezelést írtak elő. A legelső gondolatom - a kemó és a sugárterápiához hasonlóan- a visszautasítás volt, hiszen drasztikusan avatkozik be a női hormonrendszer működésébe. Amit olyan könnyedén emlegettek az orvosok, hogy klimax áll be és sorolták is rögtön a mellékhatásokat, az számomra természetellenes volt, hisz ezt nagyon erős gyógyszer idézte elő!

46. évemben jártam ekkor. Reálisan tudtam, hogy közeleg a változókor, de annak eljövetelét természetes úton kívántam megélni. Ezért lépéseket kezdtem tenni annak érdekében, hogy a testem is a döntésemmel összhangban reagáljon. Tudjátok, leírtam már, hogy az általam négyes csomagnak nevezett terápia lett a hasznomra. A célom az volt, hogy az ösztrogén hormon az állapotomnak megfelelő legkedvezőbb szintre álljon be, bármit is mutasson ez számokban! Elfogadtam, hogy ha számomra úgy kedvező, jelentheti ez akár a  változókor beköszöntét, de akkor a testem és a lelkem harmóniája által valósul  meg, nem pedig a Zoladex nevű injekciótól. 

 2015 nyarán a négyes csomag gyógyító mixből  három segítség már megvolt, nevezetesen a prana nadi, a speciális diéta és a heti pszichoterápia. Éreztem azonban, hogy valami még hiányzik, hogy teljes legyen az összhang. Egy augusztusi vasárnap akadtam rá az interneten Csehné Váradi Mária négy órás aviva torna felkészítő tanfolyamára. A hirdetés szerint speciális nőitornáról volt szó, amely számos  problémára nyújthat segítséget. Azonnal bejelentkeztem. Mikor Marika megkérdezte, hogy ki miért jött, a gyermekáldásra áhítozó és klülönféle női betegségekkel küzdő hölgyek között zavartan mondtam el a történetemet, illetve a célomat az ösztrogénszinttel kapcsolatban. Marika optimistán pillantott rám.

- De hiszen az aviva hormontorna! - mondta.

Ok -  válaszoltam magamban, kezdetnek nem rossz, de lássuk, milyen a gyakorlatban!

Nehezen tanultam be az előírt feladatsort. A tanfolyam végeztével azt éreztem, hogy nem tudom helyesen letornázni a 18 alapgyakorlatot, ezért éltem a lehetőséggel és Marika gyakorló óráira is bejelentkeztem, először heti kétszer. Feltöltöttem tehát a naptáramat az aviva torna időpontokkal és a beírt alkalmakra igyekeztem mindig el is menni.

Drága Nőtársaim!

Szót kell ejtenem a kitartásomról, mellyel a négyes csomagom egyes elemeinek nekikezdtem, mert nagyon fontos része a gyógyulásomnak. Következetesen, lépésenként haladni, de hétről hétre megtenni magamért, ami előremozdít és persze hinni a módszerekben. Eltökéltség, rendszeresség, türelem, ezek jellemeztek leginkább. A  zene világából vett példa jut most eszembe: a  zongoratanulásban is fokról fokra haladunk, senki nem gondolhatja komolyan, hogy néhány hét elteltével már Chopint játszhat!

Marika aviva gyakorló órái sok szempontból is különlegesek voltak. Nemcsak a 18 alapgyakorlatot tornáztuk le, hanem egy plusz 10 perces gyakorlatsort is, amely a hölgyek ovulációját volt hívatott elősegíteni. Ez számomra nem volt kötelező, mégis megcsináltam minden alkalommal, hisz volt más pozitív hozadéka is: kedvezően formálta az alakomat. Ezután 20 perces pihenő következett volna, de Marika itt is rendhagyó elemet illesztett be:  pajzsmirigy gyakorlatokat tanított be nekünk, amit egyedülálló kezdeményzésnek érzek. A  hölgyek körében ugyanis riasztóan magas a pajzsmirigy megbetegedések száma, jelentősen megnehezítve a kívánt várandóság elérését. 40 év fölött, minden hölgynek ajánlatos lenne törődni a pajzsmirigyével, illetve rendberakni a gyakori alul és túlműködéseket. Elsők között jelentkeztem a plusz 10 perces torna megtanulására, mivel több éve  pajzsmirigy túlműködést állapítottak meg. Olyan lelkesen végeztem az összes tornaóra végén, hogy Marika "kinevezett" a pajzsmirigy-torna vezetőjének. Csak ezután következett a 20 perc pihenő, mikor is meleg takaróba burkolózva gyógyteát kortyolhattunk, ezzel lezárva az órát.

  Szeptember elejétől kezdtem járni a gyakorló órákra, ahol sok szimpatikus hölggyel ismerkedhettem meg. Hitelessé tette számomra az aviva hatását nem is egyszer, amikor velem együtt tornázó, gyermekáldásra vágyakozó hölgy lett várandós, vagy mikor petefészek ciszták tűntek el, sőt, volt aki a vesekőjétől szabadult meg. Magamon is sok kedvező változást figyeltem meg: a belső szerveim harmónikusabb, egészségesebb működését, a pajzsmirigy túlműködésem tüneteinek megszűnését, feszesebb külsőt, formásabb alakot és mentális ajándékként, a minden torna utáni pozitív energia áramlást. Ez további erővel töltött fel és erősnek, teherbírónak, jókedvűnek éreztem magam olyannyira, hogy majdnem minden tornaóra után gyalogosan tettem meg a kb. 8 kilométernyi utat az otthonomig. Később  olvastam valahol, hogy a gyaloglás is jótékony hatással van a női hormonrendszerre, s ezen már meg sem lépődtem, hanem azt is elkezdtem tudatosan alkalmazni. Az aviva torna  stresszkezelésre is kiváló módszernek bizonyult és vált egyik fontos erőforrásommá.

Az előbb említett pozitív hatások miatt és mert annyira megszerettem ezt a mozgásformát, pár hónap elteltével felemeltem a tornázásaim számát heti háromra. Ezeket a napokat is kőbe véstem a naptáramba, dupla haszonként élve meg, hogy gyógyító és egyben feltöltő tevékenységet találtam a magam számára. Néhány hónap elteltével az orvosi kontrollon illetve a nőgyógyászomnál tett látogatás után nagyon jó eredményeim születtek és ezek további motiváló hatást tettek rám.

Másfél évig rendszeresen jártam az aviva gyakorló órákra, mikor Marika 2017 április elején váratlanul elhunyt. Nagy űrt hagyott maga után, mert időközben igen jó személyes kapcsolatunk alakult ki, melyben bátran fordulhattam hozzá a problémáimmal. Egy volt tanítványa segítségének köszönhetően tartott még a torna augusztusig, de a szeptember már zárt ajtókkal kezdődött. Én kimondotttan a Marika által felépített, házi feladatokkal és pajzsmirigy tornával teletűzdelt aviva gyakorlót szerettem volna tovább tornázni de ilyet sehol nem találtam. Ekkor támadt egy ötletem: magam szervezek aviva gyakorló alkalmakat, ahol a már megtanult feladatsort úgy tornázhatom el, ahogy azt a testemnek és lelkemnek is hatásosnak érzem és ahová eljöhetnek azok a lányok, asszonyok, akik szintén ezt szeretnék. Rögtön felmerült a kérdés: mégis hol találok olyan helyszínt, ahol erre lehetőségem lenne? 

Zenetanár lévén a  zeneiskolámon kívül még két másik telephelyen, vagyis általános iskolában tanítok zongorát . Ebből az egyik helyen már 19 éve, így otthon érzem ott magam. Igaz, ehhez olyan kollegákra, illetve igazgatóra van szükség, akik hivatásbeliek és akikhez fordulhatok a problémáimmal vagy az ötleteimmel. Így amikor felmerült a kérdés a helyszínnel kapcsolatban, felkerestem az említett  iskola igazgatóját  és ő rendszeres helyet biztosított ezekre az alkalmakra. Ezúton is köszönet érte! 

A Marika féle csoportomból jött velem néhány hölgy, kiknek szintén sokat segít a torna, így 2017. június elején  el is indítottam kis aviva gyakorló csoportunkat, ahol a mai napig hetente háromszor jövünk össze és teszünk az egészségünkért. Drága Nőtársaim, lányok, asszonyok! Próbáljátok ki az aviva tornát, érezzétek meg csodálatos hatását, tegyetek az egészségetekért és a lelketek harmóniájáért!

folyt. köv.

Kelemen Lili alkotása 

 Kelemen Lili üvegfestménye

 Nagyon lassan ugyan, de kezdjük megérteni mi emberek, hogy a földünkért mi vagyunk a feleősek. Talán az is dereng már, hogy a környezetszennyezésnek, a mértéktelen és pazarló fogyasztásnak súlyos következményei vannak. Igen, most ébredezünk, de hiszem, hogy minden szelektíven gyűjtött hulladékkal, összelapított pet palackkal, kevesebb felesleges termék megvásárlásával már megtettük a kezdeti lépéseinket. Az elv az legyen, hogy Én megteszem és bízom benne, hogy más is így teszi!

Gondoljunk most ugyanígy a testünkre, mint a bolygónkra! Tökéletesen működőre teremtette az Isten, a lelkünkkel és a szellemünkkel együtt. Minden szervünk tudja a dolgát, s adjuk meg mindegyiknek, ami neki jár, de ne többet és ne is kevesebbet, hogy egyensúlyban maradjunk! Nézzük mindig az egészet, hisz a testünkben is, mint a földünkön, minden összefügg mindennel! 

Drága Nőtársaim, Kedves Olvasóim!

Ezekkel a bevezető gondolatokkal talán kicsit közelebb tudom hozni,hogy mit is jelent számomra ez a kissé bizarr címadás: megérteni a daganatot. Többször olvastam rákbetegséggel küzdők tollából a tumorra használt trágár kifejezéseket. Megértem az indulatot, hiszen ilyen betegséggel szembesülni, ijesztő, sokkoló helyzet. Én is feltettem a kérdést, hogy miért pont én, mi vezetett idáig és hogyan lesz most tovább?! Igen, jól emlékszem, a halálfélelem is belopakodott, legyen bármilyen erős is az ember! S miközben orvosokat kerestem, vizsgálatokon vettem részt, meg kellett állapítanom, hogy a jobb mellemben lévő kis, kemény csomó egyre nagyobb lesz! Nézzük meg hát, hogy pontosan mit is gondoltam, hogyan is álltam a daganathoz?!

Emlékszem, amikor megkaptam a diagnózist, még aznap kivetettem volna! Azonban akárhogy is, de egy ideig a testemben helyezkedett el, s ha jobban belegondolok, az ott lévő sejtek kezdtek valamilyen rejtélyes okból burjánozni, daganattá alakulni! Ha már idáig eljutottam a gondolatmenetben, kézenfekvő, hogy nem illetem trágár szavakkal, mert akkor magamat is bántom, hisz én produkáltam ezt a betegséget! Sokszor hallom a tumort a kis rohadék, a szemétláda, a dög stb. kifejezésekkel illetni. Az ilyen és ehhez hasonló indulatos szavak, gondolatok hátráltathatják a gyógyulást.

Szerintem, ha rendszeresen ilyen energiát fröcskölünk, de el szeretnénk jutni az egészségig, nagy szakadék kerülhet a kettő közé. Pedig nekünk inkább hídra lenne szükségünk a gyógyuláshoz! A végtelen düh és harc sem célravezető, mert akkor mindig van ugyan egy győztes, de vesztes is. Ráadásul nem nyugodhatunk egy percre sem, folyton küzdeni kell! Milyen hozzáállás segíthet akkor? Talán az, ha megpróbálom Megérteni az Okot, amiért a tumor kialakult! Megérteni és Változtatni! Nekem ehhez szakember segítségét kellett igénybe venni, mert csak az alapos pszichoterápia, illetve önismereti úton tett lépések világították meg, hogy merre induljak, mit is kell tennem.

Amikor családállításon vettem részt - akár én állítottam, akár segítettem - a tumor mindig, mint megoldandó feladat jelent meg és jól jelezte azt az életterületet, amin dogozni kell. Érdemes tehát kérdéseket feltenni: Mit akar üzenni nekem ez a betegség? Mely szervet érinti? Hogyan élek most? 

Fő dolog, hogy a betegség szintről a gyógyulás szintjére emelkedjünk!  Ehhez kell hit, pozitív életszemlélet, kitartás, erő. Az elszánt harcos képe, ki épp csatába indul a rák ellen, az Erőnek nem azt a szelíd, de határozottan felfelé törekvő energiáját képviseli, mely a gyógyulás felé vihet. Ez a kép óhatatlanul is telítve van lehúzó, indulatos szavakkal, érzelmekkel, dühvel és az "erőnek erejével megoldom" érzésével. Ezek elszívhatják a pozitív energiákat és épülés helyett rombolhatnak. Milyen csodálatos a magyar nyelvünk, ahol a felépülés és a leépülés szavaink az irányt is megmutatják! Éljünk hát a felfelé törekvéssel! 

Ugyanakkor tudnunk kell, hogy mindezt csak lépésenként érhetjük el, nem ugorhatunk rögtön a lépcsősor tetjére, kihagyva fontos állomásokat! Az a hírem, hogy lift sem visz fel, ígyhát kénytelen mindenki gyalog, fokról-fokra haladni, ha ilyen betegséggel szembesül. Én mindenképp azt gondolom, hogy megéri a munka, hiszen ha megértem azt, hogy milyen hibás döntések és következményei vannak jelen az életemben, majd ezeken tudatosan változtatok, akkor adok esélyt a testemnek is, hogy másként reagáljon. Úgy hiszem, így válhat okafogyottá, hogy egy daganat továbbterjedjen. Drága Nőtársaim, Kedves Olvasóim! Fontos lenne tehát Megérteni a daganatot!

folyt köv. 

A nagy onkoteam

Még a betegségem elején tartottam, amikor hallottam az onkoteam fontosságáról. Irták, hogy több orvosból, specialistákból álló csapat, mely a beteggel együtt személyre szabottan dönt a rákbeteg kezeléséről, a javasolt terápiáról. Akkor még nem tudtam, hogy a későbbiekben személyre szabottan fognak velem udvariatlanul, durván kiabálni, fokozott félelmet kelteni. 

A két kisebb onkológiai konzultációm után kétszer kellett megjelennem a nagy onkoteam előtt. Mikor első alkalommal mentem, egyenként szólítottak minket, a folyosón várakozó rákbetegeket. Emlékszem, jobban izgultam, szorongtam, mint bármelyik műtétemnél. Beléptem egy tágasabb szobába, ahol legalább hat-hét orvost számoltam meg. Hellyel kínáltak, majd elhangzott a diagnózisom. Megkérdezték, hogy elfogadom-e a javasolt terápiákat, amiket már a kisebb teamen megtudtam. Közöltem, hogy a kezeléseket nem tudom elfogadni, mire egy doktornő az után kezdett érdeklődni, hogy vannak-e gyerekeim és szeretném-e őket majd felnőttként látni! Érdekes, ez nem ijesztett meg, megéreztem benne a fenyegetést. Az onkológusom, aki szintén jelen volt, szükségesnek érezte magyarázatképpen elmondani, hogy zenész vagyok és így érzékenyebb! Gondolom, tompítani akarta a hozzám intézett mondatok élét. Ekkor egy másik orvos okosabb javaslatot tett: megadott egy elérhetőséget, ahol csatlakozhatnék női rákbetegekből illetve gyógyultakból álló csoporthoz és itt szerezhetnék információkat. Ez az önsegélyező csoport az onkológián belül működik és rákbetegségből gyógyult hölgyek hozták létre. Szerintem gyönyörű és hasznos kezdeményezés, érezheti a beteg, hogy nincs egyedül a problémájával, támogatást, megértést kaphat, illetve megoszthatja a történetét sorstársaival.

Mégis azt éreztem - és ez megint a legbelső hangom volt - hogy nem tartozom oda, ígyhát nem jelentkeztem tagnak. Ugyanakkor az igényem megvolt a csoporthoz tartozáshoz és pár hónappal később egy pálferis nőicsoporthoz csatlakoztam. Itt sok mindent megtudhattam, igaz nem a rákbetegségről, de a saját nőiségemről, magamról, így az itt ért élmények jelentősen gazdagították önismereti utamat.

Eljött a második találkozásom a nagy onkoteammel. Mivel a véleményem nem változott és továbbra sem tudtam elfogadni a nekem szánt kezeléseket, egy doktornőtől hangos kiabálás, durva mondatok záporoztak felém. Ennyi erővel kővel is hajigálhatott volna! Meghökkentem. Iskolás koromban sem ért hasonló tapasztalat, de azon elgondolkodtam, hogy akad-e valaki, aki más dühödt ordítozása hatására változtatja meg a véleményét?! Mindenestre az erőszakos ráhatásokat, fenyegetéseket, a dühös hangnemet, kiabálást, amivel a beteget illeti az orvos - visszautasítom! Épp elég sérülékeny idegállapotban jut el ide az ember! Véleményem szerint, ne azért vállalja valaki a gyógyszeres kezelést mert ordítoznak vele, hanem, mert bízik a gyógyhatásukban!

A terápiám alatt Gabival és Borival a kulcsszó mindig az volt, hogy Én mit tudok elfogadni, legyen az az orvos által javasolt terápia, vagy alternatív gyógymód. A megfélemlítésnek ezt a módját nem tudtam sem megérteni, sem pedig elfogadni! Ígyhát úgy döntöttem, hogy rettegés helyett, teszem, amit érzek! 

 Már az első onkológiai vizsgálatnál elhangzott, hogy a mellrákom típusa (HER2+) lehetővé tesz egy gyógyszert, amit injekció formájában adnak egy éven át, három hetente. Az onkológusok véleménye szerint csak együtt hatásos a többi kezeléssel. Eszembe jutott viszont egy doktornő, akinél korábban magánrendelésen voltam, s akitől a diétás étrendemet is kaptam. Ő pozitívan nyilatkozott erről a gyógyszerről, kiemelve azt a tulajdonságát, hogy csak a szervezetben lévő rákos sejteket pusztítja el, az egészségeseket nem. 

Nem kezdtem el regényeket olvasni a neten erről a szerről, hogy hány százalékos a hatásfoka, ha csak ezt adják, mert éreztem, hogy nekem hatni fog, de derekasan meg kellett küzdenem érte, hogy kaphassam. Az injekció beadásának napján mindíg  prananadis kezelést is kértem, ami segítette, hogy csak a gyógyszer kedvező hatása érvényesüljön! Ebben maximálisan hittem és ez így is történt! Míg más betegek izomfájdalommal, lázzal, gyengeséggel küzdöttek a gyógyszer szervezetbe jutása után, engem ezek a mellékhatások messze elkerültek! Az onkológiára mindig kellő testi és lelki felkészültséggel indultam, hogy az addíg magamon elért munkámat meg tudjam tartani és megmaradjon az Erőm, ami ilyen betegségnél nagy kincs. Rendszeresen imádkoztam, sok erőt merítettem ebből és próbáltam megérezni, hogy mi legyen a következő lépésem a Gyógyulásom Útján. 

Mivel nem az onkológiai protokoll szerint gyógyulgattam, rájöttem, hogy nem én vagyok az onkológusok reklámfigurája. Bármilyen hihetetlen, de nem váltott ki osztatlan sikert az onkológián harmónikus, magabiztos megjelenésem. Ez azonban számomra semmit nem vont  le abból az örömből, ahogy kinéztem, ahogy éreztem magam és amilyen leleteim születtek. Így történt hát, hogy a lehető legkevesebb időt töltöttem az onkológián, s annál többet azzal, hogy úgy gyógyuljak, ahogy az számomra a legjobb és amit teljes szívvel el tudok fogadni!

folyt. köv.

 Kelemen Lili alkotása